A XIX században megszületett a fotográfia, ez a festészetet érzékenyen érintette, új utakat, új célt, új ábrázolásmódot kezdett keresni, hiszen sok vonatkozásban nem kelhetett versenyre a fényképezéssel. Megpróbált új utakat keresni és közben hanyatlásnak indult. Ez az időszak ma is tart. Nem azt akarom állítani, hogy ennek a fénykép megjelenése az oka, de még is egy fordulópontot jelentett.

A felvilágosodás eszméi is egy fordulópontot jelentettek, szellemi elsötétülést hoztak, általános világnézetté tették a materializmust, elvágva a moralitás gyökereit. Egy olyan világban, ahol az Isten a holt anyag, előbb utóbb a moralitás is meghal. Világunk hanyatlik, ez már az élet szinte minden területén tapasztalható.

Nagyon fontos felismernünk, hogy sokszor egy új dolog, ami megjelenik, jónak tűnik, fejlődésnek indul, valami réginek a vesztét okozza; aztán utóbb kiderül, hogy mégis csak a régi volt a jobb.

Térjünk most vissza a festészethez. A festészet is hanyatlik egy hanyatló világban. Mit lehet tenni? Vajon hol a kiút? Ha egyszer megtaláljuk a kiutat, akkor is csak később fogjuk észrevenni, hogy melyik az az út, mint ahogy a hanyatlást is csak akkor vesszük észre, amikor már alaposan benne vagyunk.

A festészet a régmúltban, amikor vallási témákat, bölcsességeket jelenített meg előre vitte a kultúrát, a társadalmakat. Most is a magasabb, az Isteni felé kell fordulnia, az emberi lélek titkai felé, hogy ismét betölthesse hívatását. A festészet ne csak gyönyörködtesse, hanem tanítsa is az emberi lelket. Inspirálnia kell világunk újbóli felemelkedését. Össze kell szednie a régmúlt tudásának megmaradt morzsáit, és őriznie kell. Olyan képeket érdemes alkotnia, amelyek nem láthatóak a fizikai világban, - ha el akarja kerülni a fényképezéssel való bármilyen összehasonlítást, - így párhuzamosan halad vele, nem keresztezik egymás útját. A festőnek pedig tartózkodnia kell minden igénytelenségtől, szíve és tudása legjavát kell adnia összes munkájában.